Európai igazságügyi portál - Ítélkezési gyakorlat

Az ügy részletei
- Nemzeti azonosító: Legf. Bír. Gf. VI. 30.642/2000. sz.
- Tagállam: Magyarország
- Közhasználatú név:N/A
- Határozat típusa: Egyéb
- A határozat napja: 01/01/2000
- Bíróság: Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróság
- Tárgy:
- Felperes:
- Alperes:
- Kulcsszavak: Ítélkezési gyakorlat Magyarország magyar

Az irányelv cikkei

Consumer Sales and Guarantees Directive, Article 1, 2.
Megjegyzés

Under the Consumer Protection Act (no. 155), suppliers (businesses) can, in certain cases, be covered by the term “consumer”.
Tények

Supplier B bought some windows from supplier A’s shop. Supplier B suffered damage as a result of this transaction. In the course of conciliatory proceedings, the conciliation bodies forced supplier A to pay supplier B compensation.
Supplier B brought an action before the court aimed at establishing that the decision reached by the conciliation body was invalid. He referred, inter alia, to the 1997 Consumer Protection Act (CPA), which states that a supplier or limited company (Kft) may not act in a consumer capacity in concluding a legal transaction. Thus, this did not constitute a dispute under consumer law. He argued therefore that the court of arbitration had no jurisdiction over the case, meaning that the body’s decision was invalid.
Furthermore, supplier B stated that he had not pledged to comply with the conciliation body’s ruling.
The Court of First Instance dismissed the case. In its view, under § 2e of the aforementioned CPA, a consumer is any legal entity that, acting outside its commercial or professional capacity, buys, orders, receives or uses goods, or for whom a service is performed. Furthermore, the entity is to be considered a consumer if it is the addressee of product information or an offer made in connection with the goods or service.
In the case in question, supplier B had indeed bought windows to build an apartment. However, since there was no connection between his commercial and professional activities (he was a dentist, and sold shoes and leather goods etc) and this particular transaction, he was acting in a consumer capacity when he purchased the windows. The court emphasised that a crucial factor in this case was the fact that the supplier had no specialist knowledge with regard to the purchase.
Supplier A lodged an appeal against the ruling.
In his appeal submission, he argued that a business, by definition, is always acting in a professional and commercial capacity if it enters the goods as an expense on its tax return. He also stressed that the Consumer Protection Act contains the term “the consumer’s place of residence”, which would seem to indicate that a consumer could only be an individual, since a legal entity had no “place of residence”, though does have a professional “domicile”.
Jogi kérdés
Határozat

The Supreme Court rejected the appeal. In giving reasons for its verdict, it referred to § 2e CPA, according to which the term “consumer” does not exclude non-individuals. If that were the case, the Act would have referred explicitly to “individuals” rather than “entities”. Furthermore, the court rejected supplier A’s argument that, at another point in the Act, the term “place of residence” was used and only individuals have a “place of residence”. The court ruled that it was not possible to infer from this that businesses (legal entities) are completely excluded from the term “consumer”. In the court’s view, the Act deliberately uses the term “entity”, ie the term used in the Civil Code to refer to individuals, the State and legal entities. Thus, supplier B, as a limited company, was covered by the term “consumer”, unless he was acting in a professional or commercial capacity.
(Note: since 1st March 2003, the term “consumer” as used in the Civil Code (Ptk.) has, in line with the current legal situation, also included other entities and not simply individuals. Given the work being undertaken to codify the Ptk, further changes are expected in this field.)

Teljes szöveg: Teljes szöveg
Kapcsolódó ügyek

Nincs találat
Jogi szakirodalom

Nincs találat
Eredmény

Teljes szöveg

BH2000. 554
A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény alkalmazása körében - az egyéb törvényi feltételek megvalósulása esetén - nemcsak a természetes személy, hanem adott esetben a gazdasági társaság is fogyasztónak minősül [1997. évi CLV. tv. 2. § e) pont, 20. § (1) és (2) bek., 32. §, 2145/1996. (VI. 13.) Korm. határozat 1.1. a) pontja].
Az F. Kft. 1999. augusztus 23-án benyújtott kérelmére indult békéltető testületi eljárásban a megyei kereskedelmi és iparkamara mellett működő békéltető testület határozatba foglalta az alábbi egyezséget: „A H. Kft. kötelezettséget vállal arra, hogy az F. Kft. számlájára 8 napon belül 323 400 Ft nettó kártérítési összeget átutal. Az F. Kft. képviseletében az ügyvezető kijelenti, hogy a fenti összegen túlmenően sem az A. Kft.-vel sem a H. Kft.-vel szemben további igényt nem érvényesít.”A H. Kft. az 1999. szeptember 23-án benyújtott keresetében az alperes határozatának érvénytelenítését kérte. Arra hivatkozott, hogy a békéltető testület nem rendelkezett hatáskörrel, az A. Kft. fővállalkozó, a H. Kft. alvállalkozó - felperes - és az F. Kft. megrendelő között kialakult jogvitára. Az F. Kft. mint jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaság nem felel meg az 1997. évi CLV. törvényben meghatározott fogyasztói fogalom meghatározásnak, másrészt esetében az áru felhasználására szakmai, gazdasági tevékenységi körön belül került sor. Ebből eredően az F. Kft. a békéltető testület előtt panaszos fogyasztóként nem léphetett fel. A vitás ügy fogyasztói jogvitának nem tekinthető. Így a békéltető testületnek az egyezséget jóváhagyó határozat meghozatalára sem volt hatásköre. Hivatkozott továbbá arra, hogy a felperes a Békéltető Testület döntésének kötelezésként történő elfogadására soha nem tett nyilatkozatot (alávetés). Álláspontja szerint jogellenes a határozat azért is, mert annak meghozatalát megelőző eljárásban panaszosként nem az F. Kft., hanem F. T. magánszemély lépett fel. Panaszosként ő került feltüntetésre a békéltető testületi eljárás jegyzőkönyvében is. Ugyanakkor a határozat panaszosként nem F. T.-t, hanem az F. Kft.-t mint gazdasági társaságot tüntette fel, amely egyébként panaszosként nem léphetett volna fel.
A kifejtett indokok miatt a felperes kérte a határozat érvénytelenítését és az alperes marasztalását a perköltségben. Kereseti kérelmének jogalapjaként az 1997. évi CLV. törvény 2. §-ának e) pontjára, 18. §-ának (1) bekezdésére, 19. §-ának (1)-(2) bekezdésére, 34. §-ának (2)-(5) bekezdésére, valamint a 2145/1996. (VI. 13.) Korm. határozat 1.1.1. pontjára hivatkozott.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására és a felperes perköltségben való marasztalására irányult. Arra hivatkozott, hogy az 1997. évi CLV. törvény a fogyasztó fogalmát nem szűkíti le a természetes személyre. A testület az eljárás megindításakor megvizsgálta saját illetékességét, megállapította, hogy a panaszolt szolgáltatás nem tartozik az F. Kft. gazdasági, szakmai tevékenységébe. Megjegyezte, hogy sem az A. Kft., sem a H. Kft. felperes nem emelt kifogást a békéltető testület eljárása ellen, és a panaszossal egyezséget kötött.
A beavatkozó a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az A. Kft.-től megvásárolt ablakokat beruházás érdekében vásárolta, és egy apartmanházba építtette be.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A békéltető testület határozatának végrehajtását felfüggesztő végzését hatályon kívül helyezte. Kötelezte a felperest, hogy fizessen az alperesnek 15 napon belül 10 000 Ft perköltséget, és egyebekben viselje az eljárással kapcsolatban felmerült költségeit.
Ítéletének indokolása szerint a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 2. §-ának e) pontja értelmében fogyasztó az a személy, aki - gazdasági vagy szakmai tevékenységi körén kívül - árut vesz, rendel, kap, használ, illetve akinek a részére a szolgáltatást végzik, továbbá aki az áruval vagy szolgáltatással kapcsolatos tájékoztatás vagy ajánlat címzettje. A felperes által a keresetlevélben hivatkozott - a fogyasztóvédelmi szabályozás korszerűsítésének koncepciójáról, valamint az azzal kapcsolatos további feladatokról rendelkező 2145/1996. (VI. 13.) Korm. határozat 1.1. a) pontja szerint a fogyasztó fogalmát arra tekintettel kell meghatározni, hogy a fogyasztó az a természetes személy, aki gazdasági tevékenységi körén kívül árut, illetve szolgáltatást vesz, rendel, kap, használ, továbbá az, aki az áruval, illetve a szolgáltatással kapcsolatos tájékoztatás címzettje. Meg kell azonban vizsgálni, hogy a fogyasztóvédelmi rendelkezések hatályát mely esetekben kell kiterjeszteni a fogyasztókon kívüli személyekre is.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a fogyasztóvédelmi törvényt nem a 2145/1996. (VI. 13.) Korm. határozat alapján kell értelmezni, másrészt a kormányhatározat idézett rendelkezése egyáltalán nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a fogyasztó fogalmát a megalkotandó törvény a természetes személyek körén kívül, szélesebben határozza meg. Az elsőfokú bíróság határozatának meghozatalánál azt vette figyelembe, hogy a fogyasztóvédelmi törvény értelmező rendelkezése a fogyasztók körére a személy megjelölést használja.
A Ptk. második része tartalmaz rendelkezéseket a személyekről. Ebbe a körbe tartozik az I. cím szerint az ember mint jogalany, a II. cím szerint az állam mint jogalany, a III. cím szerint a jogi személy. A Ptk.-nak e rendszeréből, illetőleg a fogyasztóvédelmi törvény szóhasználatából arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztó nemcsak természetes személy, hanem egyéb feltételek fennállása esetén gazdasági társaság - adott esetben jogi személyiséggel rendelkező korlátolt felelősségű társaság - is lehet. Az egyéb feltétel pedig az, hogy a vásárolt áru, illetőleg az igényelt szolgáltatás az adott személy gazdasági vagy szakmai tevékenysége körén kívül essék. Ez mindössze annyit jelent, hogy az adott áru vásárlása, illetőleg az adott szolgáltatatás igénybevétele kapcsán tevékenysége jellegéből adódóan szakmai tapasztalattal, műszaki ismerettel ne rendelkezzék a fogyasztó.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a beavatkozó tevékenysége fogorvosi szolgáltatás, illetőleg ruházat, lábbeli, bőráru, ügynöki nagykereskedelem, egyéb szálláshely szolgáltatás, ingatlan bérbeadása, üzemeltetése, illetőleg egyéb humán egészségügyi ellátás. Ennek következtében részéről egy épület építtetése, ennek keretében nyílászárók vásárlása nyilvánvalóan gazdasági, illetőleg szakmai tevékenységi körén kívül eső tevékenység. Ebből eredően a felperes által hivatkozott hatáskör hiánya az alperes vonatkozásában nem állapítható meg.
Végül a békéltető testületi iratokból megállapította, hogy a beavatkozó Kft. élt panasszal az alperesnél, és az egyezséget is a beavatkozó kötötte. Bár kétségtelen tény, hogy a jegyzőkönyvben a jelenlévők felsorolásánál helytelenül nem a beavatkozó, hanem csupán F. T. neve került feltüntetésre. Ez azonban nem olyan jellegű hiányosság, amely a határozat érvénytelenségét eredményezné, tekintettel arra a körülményre is, hogy a felek egyértelműen tisztában voltak a fogyasztó személyével.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezéssel élt. Kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és kereseti kérelmének megfelelően a békéltető testületi határozat érvénytelenítését, valamint az alperes kötelezését a perköltség megfizetésére. Az elsőfokú eljárásban kifejtett jogi álláspontját fenntartotta. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság helytelen következtetésre jutott, amikor azt állapította meg, hogy az 1997. évi CLV. törvény alkalmazásában a fogyasztó jogi személyiséggel rendelkező korlátolt felelősségű társaság is lehet.
Másrészt álláspontja szerint a gazdasági társaságokról szóló törvény értelmében elképzelhetetlen, hogy egy gazdasági társaság bármely olyan tevékenysége, amely után költséget számol el, ne gazdasági tevékenység lenne. A jelen per alapjául szolgáló békéltető testületi eljárásban pedig a Kft. egy elszámolt költségét - ami csak gazdasági tevékenységgel lehet összefüggésben - kívánta a felperesre áthárítani.
Álláspontja szerint a fogyasztóvédelemről szóló törvény szóhasználatából egyértelműen megállapítható, hogy a fogyasztó csak természetes személy lehet. Erre utal a fogyasztóvédelmi törvény 20. §-ának (1) és (2) bekezdésében a fogyasztó vonatkozásában használt lakóhely és tartózkodási hely kifejezés, mely kizárólag természetes személyhez kötődő fogalom. Egy gazdasági társaságnak ugyanis székhelye, telephelye, fióktelepe van. Ebből is az következik, hogy a törvény a fogyasztói körbe nem kívánta bevonni a gazdasági társaságokat.
Mindezekből - véleménye szerint - az következik, hogy az F. Kft. mint jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társasági nem felel meg az 1997. évi CLV. törvényben meghatározott fogyasztói fogalommeghatározásnak, azon túlmenően esetében az áru felhasználására szakmai, gazdasági tevékenységi körön belül került sor. Utalt még arra is, hogy a panaszos nem az F. Kft. volt, és sérelmezte az alávetés hiányát is.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Előadta, hogy a H. Kft. felperes idézés nélkül, mint a panaszolt A. Kft. alvállalkozója jelent meg a békéltető testület ülésén. Az ügy érdemi tárgyalásába bocsátkozott. Ekként ráutaló magatartásaival, nyilatkozataival egyértelműen mint fél vett részt az eljárásban, tehát alávetette magát az eljárásnak. A jegyzőkönyvet pedig kötelezettségvállalása mellett írta alá.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásához szükséges tényállást helyesen állapította meg, és helytálló az arra alapított jogi döntése is. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel az alábbiakra mutat rá.
Az 1997. évi CLV. törvény 2. §-ának e) pontja a fogyasztó fogalmát nem szűkítette le a természetes személyre, miután a fogyasztó fogalmának meghatározásakor nem a természetes személy, hanem a tágabb értelmű személy kifejezést használja. Ez azt jelenti, hogy a fogyasztó fogalmát tágabban határozta meg, mint a fogyasztóvédelem szabályozásának korszerűsítéséről szóló 2145/1996. (VI. 13.) Korm. határozat 1. 1. a) pontja, amely a fogyasztó fogalmának meghatározásakor még kifejezetten természetes személyekről szólt.
Önmagában abból a tényből, hogy az 1997. évi CLV. törvény felperes által hivatkozott 20. §-ának (1) és (2) bekezdése a fogyasztó vonatkozásában a természetes személyhez kapcsolódó lakóhely és tartózkodási hely kifejezést használja, még nem vonható le az a következtetés, hogy az egész törvény alkalmazásában a fogyasztó csak természetes személy lehet. Ha a jogalkotó a fogyasztó fogalmát a természetes személyekre kívánta volna leszűkíteni, akkor az értelmező rendelkezés körében a fogyasztó fogalmának meghatározásakor a „személy” kifejezés helyett „természetes személy” kifejezést használta volna.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az F. Kft. gazdasági tevékenységi körén kívül esik a nyílászárók megvásárlása az általa felépítendő épülethez. Az alperes - tévesen - azonosítja a gazdasági tevékenység fogalmát a cégjegyzékbe bejegyzett tevékenységi kör fogalommal.
A felperes iratellenesen hivatkozott arra, hogy a békéltető testület határozatát megelőző eljárásban panaszosként F. T. magánszemély lépett fel. Az iratok között elfekvő - az elsőfokú bírósághoz 1999. november 15-én becsatolt -, 1999. augusztus 16-án kelt beadványból megállapítható, hogy dr. F. T. mint az F. Fogászati és Egészségügyi Szervező Ellátó Kft. ügyvezetője az F. Kft. nevében kérte a békéltető testületi eljárás lefolytatását. A felperes által sérelmezett, 1999. szeptember 9-én kelt békéltető testületi jegyzőkönyvet is F. T. az F. Kft. nevében írta alá cégszerűen. A felperes az F. Kft.-vel szemben vállalt kötelezettséget a jegyzőkönyvben szereplő kártérítési összeg átutalására. F. T. az F. Kft. képviseletében mint ügyvezető tett nyilatkozatot - ezt a jegyzőkönyv utolsó előtti bekezdése kifejezetten ekként tartalmazza. Mindezekre tekintettel az a tény, hogy a jelenlévők felsorolásánál F. T. panaszosként és nem mint a panaszos ügyvezető igazgatója került feltüntetésre, nyilvánvaló elírás. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felek egyértelműen tisztában voltak a panaszos - F. Kft. - személyével.
Végül alaptalanul hivatkozott a felperes arra is, hogy alávetési nyilatkozatot nem tett. Az 1997. évi CLV. törvény 32. §-a akként rendelkezik, hogy a tanács határozata kötelezést tartalmazó határozat, ha a panasszal érintett gazdálkodó szervezet az eljárás kezdetekor (alávetés) vagy a határozat kihirdetésekor nyilatkozatában a békéltető testület döntését magára nézve kötelezőként elismerte. Az 1999. szeptember 9-én tartott békéltető testületi tárgyalási jegyzőkönyvből megállapíthatóan a H. Kft. törvényes képviselője önként jelent meg a békéltető testületi tárgyaláson. Ott önként egyezséget kötött, kötelezettséget vállalt, és az egyezséget tartalmazó jegyzőkönyvet aláírta, annak tudomásulvételével, hogy az egyezségről szóló külön határozatot 3 napon belül a békéltető testülettől írásban megkapja. Ez a kijelentése tartalmilag megfelel az 1997. évi CLV. törvény 32. §-ának b) pontjában említett, a határozat kihirdetésekor tett nyilatkoznak. (Legf. Bír. Gf. VI. 30.642/2000. sz.)