Texte intégral

A nem vagyoni kártérítés megfizetésére vonatkozó igény jogalapja valamely személyiségi jog megsértése. Szerzodésszego magatartás (utazási szerzodés megszegése) is lehet olyan amely egyúttal a személyiségi jogot is sérti.
A nem vagyoni kárigény érvényesítoje azonban csak a személyét ért hátrány miatt léphet fel követeléssel, mivel a személyhez fuzodo jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni.
Bírói mérlegelés tárgya, hogy a bizonyított hátrány olyan mérvu-e, amelynek csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez nem vagyoni kárpótlás szükséges, és ha igen, milyen összeg alkalmas a hátrány ellensúlyozására (Ptk. 415-416.§, 214/1996. (XII. 23.) Korm. sz. rendelet 7. § (2) bekezdés, Ptk. 318.§, 76.§, 84.§ (1) bekezdés e., pontja, 85.§ (1) bekezdsé, 339.§ (1) bekezdés és 354.§ (4) bekezdés).

A felperes nem vagyoni kártérítés címén 200.000 Ft és járulékai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Arra hivatkozott, hogy az alperes az utazási szerzodésben foglaltak megszegésével, vagyis azzal, hogy nem biztosított idegenvezetot az utasoknak a repülotérre kíséréskor, illetve a repülotéri beszállás intézéséhez, az idegen nyelvet nem beszélo felperest emberi méltóságot sérto, megalázó helyzetbe hozta. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy mind a felperes, mind pedig felesége egészségi állapota jelentosen romlott.
Az elso fokú bíróság az alperest a kereset szerint marasztalta.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, a kereset elutasítása végett. Kifejtette, hogy az utazás lebonyolításakor szerzodésszeruen járt el, vállalt kötelezettségének eleget tett. A felperes esetleges kellemetlenségei a repülogép túltöltésébol és az utasok várólistára helyezésébol adódhattak, ezért azonban nem az alperest, hanem a légitársaságot terheli a felelosség. Azzal is védekezett, hogy nincs bizonyítva, hogy a repülotéri bonyodalmak következtében rosszabbodott a felperes és felesége állapota.
A másodfokú bíróság a fellebbezést részben alaposnak találta, az alperest terhelo marasztalási összeget 50.000 Ft-ra és járulékaira leszállította, míg a felperes ezt meghaladó keresetét elutasította.
Az alperesi védekezésre tekintettel a másodfokú bíróság kifejtette, hogy a 214/1966. (XII. 23.) Korm. rendelet 7. § (2) bekezdése eloírja, hogy az utazási vállalkozó köteles gondoskodni arról, hogy a társasutazáson részt vevo csoportokat a célország nyelvét, vagy a célországban általánosan használt világnyelvet beszélo idegenvezetésre jogosult személy kísérje. Az alperes azonban ezt nem biztosította, ezért szerzodésszego magatartása folytán került a felperes abba a helyzetbe, hogy nyelvtudás nélkül kényszerült a repülotéren intézkedni. Még ha a felperes családtagjainak várakozó listára helyezése a légitársaság hibájából is következett volna be, az okozott kárért akkor is az alperes felel, mert az idézett rendelet 14. § (1) bekezdése értelmében az utazási vállalkozó közremuködoje magatartásáért is úgy felel, mintha maga járt volna el. A felperes kárát - a perbeli esetben a nem vagyoni kárát - tehát az alperes köteles megtéríteni. Ezzel kapcsolatban a másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a nem vagyoni kártérítés megfizetésére vonatkozó igény jogalapja valamely személyiségi jog megsértése, azonban a szerzodésszego magatartás is lehet olyan, amely egyúttal a személyiségi jogot is sérti.
A másodfokú ítélet indokolása szerint azonban az elso fokú bíróság helytelenül járt el akkor, mikor figyelmen kívül hagyta, hogy a nem vagyoni kártérítés az általános személyiségvédelem eszköze, és mint ilyen személyhez kötött és csak személyesen érvényesítheto (Ptk. 85. § (1) bekezdés). A személyhez kötöttség nem akadálya a perbeli jogutódlásnak, azaz a jogutódok a jogelod által indított perben az eljárást folytathatják és igényelhetik a jogelod haláláig eltelt idore járó nem vagyoni kártérítést. A felperes azonban akkor lépett fel személyiségi jogsértésre hivatkozással a házastársát ért nem vagyoni kár megtérítése iránti igénnyel, amikor házastársa már nem élt, ezért a fent kifejtettek szerint e követelést alappal nem érvényesítette.
A kár összegszeruségével kapcsolatban a másodfokú bíróság kifejtette, hogy kétségtelen tény ugyan, hogy a repülotéri incidens a cukorbeteg felperest rossz pszichés állapotba hozta és cukorbetegsége miatt fizikai állapota is romlott, ennek tartósságát, a jövore is kiható voltát azonban a perben a felperes nem bizonyította. A csatolt orvosi igazolás alapján ugyanis nem lehetett közvetlen okozati összefüggést megállapítani a repülotéri események és a felperes inzulinra való átállítása között. Miután a nem vagyoni kártérítés megítélhetoségének már nem jogszabályi feltétele a tartós életnehezülés, a repüloúton és közvetlenül azt követoen meglévo rossz közérzet - pszichés és fizikai állapotából eredoen - megalapozza a felperes kárigényét, de nem olyan magas összegben, mint ahogy azt az elso fokú bíróság megítélte, ezért a marasztalási összeget a másodfokú bíróság leszállította.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 4. P. 52.655/1999/6./40. - Fovárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 47. Pf. 25.836/2000/6.)