Teljes szöveg

FIT-H-PJ-2014-758. bírósági határozat
a Fővárosi Ítélőtábla határozata polgári ügyben

Fővárosi Ítélőtábla 3.Pf.20.182/2014/2.

A Fővárosi Ítélőtábla a Dr. Salamon András ügyvéd által képviselt I-XXXV. rendű felpereseknek a Dr. Horváth Jenő ügyvéd által képviselt I. rendű és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (1011 Budapest, Fő u. 44-50.) által képviselt Magyar Állam II. rendű alperesek ellen kártérítés megfizetése iránt indított perében a Fővárosi Bíróság 2011. december 21. napján kelt 37.P.21.196/2010/17. számú ítélete ellen az I-III. rendű, az V-XV. rendű és a XVII-XXXV. rendű felperes részéről 23. sorszám alatt előterjesztett, és Pf.7. sorszám alatt kiegészített fellebbezés folytán meghozta a következő

ítéletet:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, a II. rendű alperessel szemben hozott keresetet elutasító és a II. rendű alperes javára perköltség viselésére kötelező, fellebbezett rendelkezését megváltoztatja, és kötelezi a II. rendű alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I. rendű felperesnek 427.334 (azaz négyszázhuszonhétezer-háromszázharmincnégy) Ft, a II. rendű felperesnek 212.056 (azaz kétszáztizenkétezer-ötvenhat) Ft, a III. rendű felperesnek 485.156 (azaz négyszáznyolcvanötezer-százötvenhat) Ft, az V. rendű felperesnek 211.138 (azaz kétszáztizenegyezer-százharmincnyolc) Ft, a VI. rendű felperesnek 634.259 (azaz hatszázharmincnégyezer-kétszázötvenkilenc) Ft, a VII. rendű felperesnek 234.951 (azaz kétszázharmincnégyezer-kilencszázötvenegy) Ft, a VIII. rendű felperesnek 277.561 (azaz kétszázhetvenhétezer-ötszázhatvanegy) Ft, a IX. rendű felperesnek 311.293 (azaz háromszáztizenegyezer-kétszázkilencvenhárom) Ft, a X. rendű felperesnek 197.964 (azaz százkilencvenhétezer-kilencszázhatvannégy) Ft, a XI. rendű felperesnek 277.561 (azaz kétszázhetvenhétezer-ötszázhatvanegy) Ft, a XII. rendű felperesnek 242.683 (azaz kétszáznegyvenkétezer-hatszáznyolcvanhárom) Ft, a XIII. rendű felperesnek 192.651 (százkilencvenkétezer-hatszázötvenegy) Ft, a XIV. rendű felperesnek 800.684 (azaz nyolcszázezer-hatszáznyolcvannégy) Ft, a XV. rendű felperesnek 294.500 (azaz kétszázkilencvennégyezer-ötszáz) Ft, a XVII. rendű felperesnek 264.419 (azaz kétszázhatvannégyezer-négyszáztizenkilenc) Ft, a XVIII. rendű felperesnek 207.149 (azaz kétszázhétezer-száznegyvenkilenc) Ft, a XIX. rendű felperesnek 585.984 (azaz ötszáznyolcvanötezer-kilencszáznyolcvannégy) Ft, a XX. rendű felperesnek 247.297 (azaz kétszáznegyvenhétezer-kétszázkilencvenhét) Ft, a XXI. rendű felperesnek 271.790 (azaz kétszázhetvenegyezer-hétszázkilencven) Ft, a XXII. rendű felperesnek 435.547 (azaz négyszázharmincötezer-ötszáznegyvenhét) Ft, a XXIII. rendű felperesnek 263.028 (azaz kétszázhatvanháromezer-huszonnyolc) Ft, a XXIV. rendű felperesnek 453.992 (azaz négyszázötvenháromezer-kilencszázkilencvenkét) Ft, a XXV. rendű felperesnek 214.971 (azaz kétszáztizennégyezer-kilencszázhetvenegy) Ft, a XXVI. rendű felperesnek 378.928 (azaz háromszázhetvennyolcezer-kilencszázhuszonnyolc) Ft, a XXVII. rendű felperesnek 550.344 (azaz ötszázötvenezer-háromszáznegyvennégy) Ft, a XXVIII. rendű felperesnek 454.615 (azaz négyszázötvennégyezer-hatszáztizenöt) Ft, a XXIX. rendű felperesnek 257.333 (azaz kétszázötvenhétezer-háromszázharminchárom) Ft, a XXX. rendű felperesnek 235.552 (azaz kétszázharmincötezer-ötszázötvenkét) Ft, a XXXI. rendű felperesnek 310.919 (azaz háromszáztízezer-kilencszáztizenkilenc) Ft, a XXXII. rendű felperesnek 179.401 (azaz százhetvenkilencezer-négyszázegy) Ft, a XXXIII. rendű felperesnek 145.144 (azaz száznegyvenötezer-száznegyvennégy) Ft, a XXXIV. rendű felperesnek 105.761 (azaz százötezer-hétszázhatvanegy) Ft, a XXXV. rendű felperesnek 198.977 (azaz százkilencvennyolcezer-kilencszázhetvenhét) Ft tőkét, valamint a fenti összegek után minden naptári félév teljes idejére 2009. augusztus 7. napjától 2013. június 30. napjáig a naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes, míg 2013. július 1. napjától a kifizetés napjáig a naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamatnak megfelelő mértékű kamatot, továbbá a felpereseknek mint egyetemleges jogosultaknak 660.000 (hatszázhatvanezer) Ft kereseti illetékből és 510.000 (ötszáztízezer) Ft + áfa ügyvédi munkadíjból álló elsőfokú perköltséget.

Kötelezi a II. rendű alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felpereseknek mint egyetemleges jogosultaknak 827.700 (nyolcszázhuszonhétezer-hétszáz) Ft fellebbezési illetékből és 255.000 (kétszázötvenötezer) Ft + áfa ügyvédi munkadíjból álló másodfokú eljárási költséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

Indokolás

A felperesek keresetükben kérték, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze az alpereseket kártérítés címén összesen 10.996.939 Ft és ezen összeg után 2009. augusztus 7-től a törvényes mértékű késedelmi kamat megfizetésére. Előadták, hogy a K. Kft.-vel megkötött szerződéseik alapján az utazásaik meghiúsultak, de a kifizetett előleget, illetőleg részvételi díjat teljes egészében nem kapták vissza. Hivatkoztak az utazásszervező és közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 21.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 2., 8. és 10. §-ában foglaltakra. Álláspontjuk szerint az I. rendű alperes azzal, hogy biztosítóként csak az általuk kifizetett összeg 22%-át térítette vissza, megszegte a Rendelet 10. §-át és kárt okozott. A II. rendű alperessel szemben kifejtették, hogy az általa alkotott Rendelet ellentétes a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK Irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 7. cikkében foglaltakkal és az Irányelv nem megfelelő átültetése miatt a tagállamokat az Európai Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) döntései értelmében kártérítési felelősség terheli.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Kötelezte a felpereseket, hogy külön-külön fizessenek meg az I. rendű alperesnek 19.640 Ft, a II. rendű alperesnek 1.570 Ft perköltséget.

Tényként állapította meg, hogy a felperesek 2009. február 19. és 2009. június 15. között utazási szerződéseket kötöttek a K. Kft.-vel, amelyek alapján az előleget, illetőleg a teljes részvételi díjat megfizették. Az utazásszervezőnek az I. rendű alperessel kötött biztosítási szerződése alapján a biztosító vállalta a meghatározott biztosítási esemény bekövetkezése esetén az utasok hazaszállításával, kényszerű tartózkodásával kapcsolatos költségek, valamint - amennyiben az előbbiek a biztosítási összeget nem merítik ki - az átvett előleg, illetőleg a részvételi díj megtérítését. A biztosított összeg felső határaként a felek 40.000.000 Ft-ot jelöltek meg. Az adott esetben az utazások elmaradtak, de a felperesek részére csak az előleg és a részvételi díj 22%-a került megtérítésre a biztosítási összeg felső határa miatt.

Jogi indokolásában az elsőfokú bíróság a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset vonatkozásában megállapította, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján a jogalkotással, illetve jogalkotási mulasztással okozati összefüggésben álló károsodás nem hoz létre a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. A jogalkotáshoz kapcsolódó felelősségre kizárólag a közjog szabályai alkalmazhatóak, ezért ezen az alapon polgári jogi kártérítési igény nem érvényesíthető. A Bíróság gyakorlata alapján ugyanakkor ha a tagállam a magánszemélyek számára alanyi jogot biztosító közösségi jogot sértve közvetlenül kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Az uniós tagállamok állampolgárai a közösségi irányelvekre közvetlenül is hivatkozhatnak, amennyiben annak implementálását az adott állam elmulasztotta vagy nem teljes mértékben, illetőleg hibásan valósította meg. A közvetlen hatály feltétele, hogy az adott rendelkezés világos, egyértelmű, pontos tartalommal bírjon és ne igényeljen további jogi aktusokat tartalmi kiegészítés céljából sem a közösség, sem a tagállamok részéről. A perbeli esetben annak van jelentősége, hogy az adott körben az Irányelv nemzeti jogba ültetése megfelelően történt-e. Amennyiben nem, a Rendelettel szemben hivatkozhatnak-e a felperesek közvetlenül az Irányelv 7. cikkére. A Rendelet 2. §-ának (1) bekezdése, 8. §-ának (3)-(5) és (9) bekezdése, valamint 10. §-ának (1)és (3) bekezdésére utalással az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztóvédelmi jogharmonizáció érdekében megtett tagállami intézkedések megfelelőek voltak, mert a Rendelet felperesek által megjelölt részei nem ellentétesek az Irányelv 7. cikkével. A Rendelet 8. §-ának (9) bekezdése egyértelműen előírja a teljes fedezet rendelkezésre állását. Az előírás érvényesülését szolgáló részletszabályok a fedezetnyújtás kötelezettségére vonatkozó előírást semmilyen tekintetben nem módosítják. A Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) csak olyan vállalkozást vehet nyilvántartásba, amely tekintetében a Rendelet kógens szabályai teljes egészében érvényesülnek. A vagyoni biztosítékokra vonatkozó előírások körében ez azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a vállalkozás nem igazolja a 8. § (9) bekezdésében foglalt költségek teljes körű megtérítésére vonatkozó teljesítési képességét, szóba sem kerülhet a közhitelű hatósági nyilvántartásba vétel. A felperesek nem bizonyították, hogy a II. rendű alperessel szemben az implementációs hibák okán közvetlenül alkalmazandó lenne az Irányelv 7. cikke.

Az ítélet ellen az I-III., V-XV. és XVII-XXXVII. rendű felperesek terjesztettek elő fellebbezést, amelyben - tartalma szerint - kérték annak megváltoztatását és a keresetüknek megfelelő határozat meghozatalát. Lényegében fenntartották az elsőfokú eljárásban kifejtett érvelésüket. Az Európai Bíróság határozataira hivatkozással kifejtették, hogy a II. rendű alperes nem teljesítette azt a kötelezettségét, hogy garantálja az általuk befizetett összegek teljes visszafizetését. A Rendeletet nem megfelelően alkotta meg, ez pedig közvetlen okozati összefüggésben áll a felmerült károkkal. Indítványozták az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban:Pp.) 155/A. §-ának (1) bekezdése alapján előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését az Európai Bíróság előtt az Irányelv 7. cikkének a perbeli tényálláshoz kapcsolódó értelmezésével kapcsolatban.

A II. rendű alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult, lényegében annak helyes indokai alapján. A másodfokú eljárásban az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján meghozott bírósági határozat ismeretében kifejtette, hogy annak megállapításához, hogy az Irányelv nem megfelelően került átültetésre a nemzeti jogba, nem elegendő, hogy egy konkrét utazásszervező esetében a Rendelet alapján nyújtott biztosíték nem elégséges az Irányelvben meghatározott valamennyi kockázati körre. Ezen felül szükséges, hogy a szabályozás célja, avagy szükségszerű hatása is az legyen, hogy a biztosítékkal fedezett kockázatok körét korlátozza. Jelen esetben a második feltétel nem áll fenn. Kifogásolta, hogy a Bíróság döntésének meghozatala előtt nem volt lehetősége a szabályozás teljes körű bemutatására. A Rendelet 8. és 10. §-ai teljes egészében megegyeznek nem csupán elveikben, hanem lényegében szövegezésükben is az Irányelvben foglaltakkal, így nyilvánvalóan nem lehet azzal ellentétes céljuk és hatásuk. A szabályozás az utazásszervező részére egyrészt egy tervezhető minimális garanciát ír elő, másrészt pedig éppen az Irányelv teljesülése érdekében előírja, hogy a biztosítéknak mindenkor fedeznie kell az Irányelvben és a Rendeletben egyezően meghatározott tételeket. Abban az esetben, ha az utazásszervező, illetőleg a biztosíték nem fedezi ezen költségeket, úgy a biztosíték nem felelt meg a jogalkotó által előírt jogszabályi követelményeknek, amely az utazásszervező felróható magatartásának és nem a szabályozásnak a következménye. A Dillenkofer ügyben foglaltakkal szemben a magyar szabályozás nem zár ki egyes tételeket a fedezet alól. A Rechberger üggyel kapcsolatban kiemelést érdemel, hogy a tagállamok nem kötelesek olyan szabályozást elfogadni, amely folyamatosan nyomon követi a biztosíték által fedezett befizetések alakulását, feltéve, hogy „más eszközzel” biztosítani tudják, hogy a biztosíték megfelelő azIrányelv által meghatározott költségek és befizetések fedezésére. A fentieket meghaladóan nincs olyan szabályozás, amely az általa nem befolyásolható folyamat következményeiért felelőssé tenné. Nem jogalkotó, így az összes egyéb körülmény fennállása esetén sem állapítható meg a kártérítési felelőssége. Végül hivatkozott arra is, hogy nem kizárólag a szabályozás esetleges nem megfelelősége vezetett a felpereseket ért kárhoz. Az utazásszervező iroda vonatkozásában büntetőeljárás is indult amiatt, hogy 2008-2009. év folyamán kettéválasztották az utazásszervezői és az értékesítési tevékenységet, így jelentős mértékben lecsökkentették a jogszabályi rendelkezés alapján kötelező minimális biztosíték mértékét.

Az ítélőtábla a Pp. 149. §-ának (1) bekezdése alapján eljárva a fellebbező felperesek keresetét, illetve fellebbezését az egyes alperesek vonatkozásában elkülönítette, részítélettel döntött az I. rendű alperessel szemben hozott ítélet helybenhagyásáról. A jelen másodfokú ítélet tárgya erre tekintettel kizárólag az elsőfokú bíróságnak a II. rendű alperessel szemben a fellebbező felperesek által előterjesztett kereset vonatkozásában meghozott rendelkezése.

A II. rendű alperessel szemben hozott elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett a IV. és a XVI. rendű felperesek vonatkozásában, ezt a részét a Pp. 228. §-ának (4) bekezdése alapján az ítélőtábla nem érintette.

A fellebbezés megalapozott.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az ítélőtábla kiegészíti azzal, hogy a K. Kft. részére befizetett részvételi díjakból nem térültek meg az egyes fellebbező felperesek részére a rendelkező részben megjelölt összegek.

Az így kiegészített tényállásra is figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak a jelen eljárás tárgyát képező, a II. rendű alperessel szemben hozott keresetet elutasító rendelkezésével nem értett egyet az alábbi indokok alapján.

A II. rendű alperes nem vitatta a keresetben előadott és az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, mely szerint a felperesek 2009-ben utazási szerződéseket kötöttek a K. Kft. utazásszervezővel, amelyek alapján előleget fizettek, illetve egyes esetekben a teljes részvételi díjat kifizették; az utazási iroda az utazások megkezdése előtt fizetésképtelenné vált; az utazásszervezőnek az I. rendű alperessel kötött biztosítási szerződése alapján a biztosítási összeg felső határa miatt a felperesek által kifizetett előlegnek és részvételi díjnak csak a 22%-a térült meg. Nem volt vitatott továbbá az sem, hogy a felperesek a befizetett összegek keresetben megjelölt részét nem kapták vissza, erre tekintettel az ítélőtábla a tényállást a fentiek szerint kiegészítette.

A felperesek keresete kártérítésre irányult, ezért a Polgári Törvénykönyvről szóló és a jelen ügyben alkalmazandó 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 339. §-ának (1) bekezdése alapján azt kellett bizonyítaniuk, hogy a II. rendű alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben káruk keletkezett. A II. rendű alperes ezzel szemben a felelősség alóli mentesülés érdekében bizonyíthatta, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.

Határozata jogi indokolásában - lényegében az alperesi jogellenes magatartás vizsgálata körében - az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a perben a Bíróság döntései alapján annak van jelentősége, hogy a II. rendű alperes az Irányelvet megfelelően ültette-e át a nemzeti jogba. Ezzel kapcsolatosan az ítélőtábla az elsőfokú ítélet indokolását a Bíróság határozatai alapján a következőkkel egészíti ki.

Az irányelvek átültetésével kapcsolatosan a tagállamok kártérítési felelősségének feltételeit a Bíróság a határozataiban részletesen kimunkálta. A C-6/90. és C-9/90 számú Francovich és Bonifaci egyesített ügyben 1991. november 19-én hozott ítéletében az államnak a közösségi jog által előírt kötelezettségei megsértéséből származó károk tekintetében fennálló felelősségéről a korábbi gyakorlatára is utalva kifejtette, hogy az EGK-Szerződés (Szerződés) olyan sajátos jogrendszert hozott létre, amely a tagállamok jogrendszerébe illeszkedik és kötelező a bíróságaikra nézve. Alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is, és a közösségi jog amellett, hogy a magánszemélyekre kötelezettségeket állapít meg, arra is szolgál, hogy számukra jogokat keletkeztessen. E jogok nem csak akkor keletkeznek, amikor a Szerződés ezeket kifejezetten előírja, hanem azokból a kötelezettségekből eredően is, amelyeket a Szerződés egyértelműen rögzít a magánszemélyek, a tagállamok és a közösségi intézmények számára. A tagállamot terhelő kártérítési kötelezettség lehetősége különösképpen fontos akkor, amikor a közösségi normák teljes körű hatályosulása az állam valamely jogi aktusától függ, és ennek következtében a magánszemélyek az adott aktus hiányában nem érvényesíthetik a nemzeti bíróságok előtt a közösségi jog által elismert jogaikat. Ebből következik, hogy az elv, mely szerint az állam felelős a közösségi jog neki betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért, szerves része a Szerződés rendszerének. Amikor egy tagállam megsérti a Szerződés 189. cikkének harmadik bekezdése alapján őt terhelő azon kötelezettséget, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen annak érdekében, hogy egy irányelv által előírt eredményt elérjen, akkor e közösségi jogi norma teljes érvényesülése három feltétel teljesülése esetén ír elő kártérítéshez való jogot. E feltételek a következők: az irányelv által előírt eredmény a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel; e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehessen határozni; okozati összefüggés legyen a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

A fentiekből következően a II. rendű alperes megalapozatlanul hivatkozott arra, hogy a kárért nem az államot, hanem a „jogalkotót” terheli a felelősség.

A C-178/94., C-179/94., C-188/94., C-189/94., C-190/94. sz. Dillenkofer és társai egyesített ügyben 1996. október 8-án hozott ítéletében a Bíróság szintén a korábbi határozataira (a C-6/90. és C-9/90. sz. Francovich és társai ügyben, a C-46/93. és C-48/93. sz. Brasserie du pecheur és Factortame ügyben, a C-392/93. sz. British Telecommunications ügyben és a C-5/94. sz. Hedley Lomas ügyben hozott ítéletek) is hivatkozva megállapította, hogy egy tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegésből eredő kárfelelőssége akkor áll fenn, ha a megsértett közösségi jogszabály a magánszemélyek számára biztosít jogokat; a jogsértés eléggé komoly és közvetlen okozati összefüggés áll fenn a jogsértés és a károsult által elszenvedett kár között.

Az elsőfokú bíróság lényegében a fenti feltételek fennállását vizsgálta, következtetéseivel azonban az ítélőtábla nem értett egyet.

Az Irányelv 7. cikke úgy rendelkezik, hogy a szervező és/vagy közvetítő szerződő fél kellő biztosítékra vonatkozó igazolást nyújt arra vonatkozóan, hogy fizetésképtelenség esetén a befizetett összeget visszatéríthesse, és a fogyasztót hazaszállíthassa.

A 9. cikk szerint a tagállamoknak hatályba kell léptetniük azokat a rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek 1992. december 31. előtt megfeleljenek.

A Bíróság a Dillenkofer ügyben megállapította, hogy az Irányelv 7. cikkében előírt eredmény magában foglalja a szervezett utazásban résztvevők számára nyújtandó olyan jogokat, amelyek a szervező és/vagy közvetítő fizetésképtelensége esetén garantálják az általuk befizetett összegek visszatérítését és a hazaszállítását; e jogok tartalma elégségesen azonosítható. AzIrányelv 9. cikke rendelkezéseinek betartásához a tagállamnak az előírt határidőn belül el kellett fogadnia minden olyan intézkedést, amely szükséges annak biztosításához, hogy 1993. január 1-jétől a magánszemélyek megfelelő védelemmel rendelkezzenek a szervező és/vagy közvetítő fizetésképtelenségének veszélye ellen.

A II. alperes kormánya által alkotott Rendelet a 15. §-ának (2) bekezdése alapján az Irányelv 2. cikke (1)-(3) bekezdéseinek, valamint a 7. cikknek való megfelelést szolgálja.

A Rendelet jelen ügyben releváns szabályai szerint:

Utazásszervező, illetőleg közvetítő tevékenységet Magyarországon csak az az utazási vállalkozó folytathat, aki az e rendeletben előírt feltételeknek megfelel, és kérelme alapján a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal által vezetett közhitelű hatósági nyilvántartásba bejegyezték [2. § (1) bekezdés]. A nyilvántartásba vétel feltétele egyebek mellett az, hogy e Rendelet 8. §-ában meghatározottaknak megfelelő vagyoni biztosítékkal rendelkezik [2. § (1) bekezdés d) pont].

A közhitelű hatósági nyilvántartás tartalmazza a vagyoni biztosíték szolgáltatására szerződő bank vagy biztosító nevét, azt az összeget, amelynek fedezetére a bank, illetve a biztosító kötelezettséget vállalt, a 8. § (4) bekezdésben meghatározott árbevételeket, a tervezett árbevétel összegét, a vagyoni biztosíték szolgáltatására kötött szerződés lejáratának dátumát [2. § (11) bekezdés e) pont]. Nyilvános adat az utazási vállalkozó vagyoni biztosítékának mértéke százalék(ok)ban, valamint forintban, továbbá annak a hitelintézetnek, illetve biztosítónak a neve és a címe, amellyel az utazási vállalkozó a vagyoni biztosíték szolgáltatására szerződött [3. § (4) bekezdés d)-e) pont].

A 8. § (1) bekezdése szerint vagyoni biztosíték lehet: a) bankgarancia, b) biztosítóval (biztosítókkal) kötött biztosítási szerződés, amely utaslétszámra (közvetlenül az utas javára) is megköthető, c) az utazási vállalkozó által hitelintézetnél lekötött, a 10. § (1) bekezdésében meghatározott célokra elkülönített és zárolt pénzösszeg.

A vagyoni biztosíték mértékének az utazási csomag értékesítéséből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel meghatározott %-ának kell lennie, illetve el kell érnie egy meghatározott minimum összeget. A % mértéke és a minimum összeg nagysága függ attól, hogy belföldről külföldre, illetve külföldről külföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag, vagy belföldről belföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag értékesítésére kerül-e sor; hogy belföldről külföldre, illetve külföldről külföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag esetén az utazási csomag összeállításához nem menetrend szerinti járatú repülőgépen (charter járat) vesznek-e igénybe férőhelyet; hogy a garantált szerződésből eredő kötelezettségek meghaladják-e az árbevétel 25%-át. [8. § (3) bekezdés] Garantált az a szerződés, amelynek alapján a lekötött szolgáltatások nem mondhatók le, és ezáltal a vállalkozónak időszakonként visszatérő fizetési kötelezettsége származik. [8. § (11) bekezdés]

Az utazási vállalkozó - szükség esetén - köteles minden év május 31-éig a vagyoni biztosítékot megemelni a bankgarancia, illetve a biztosítási szerződés megkötésének, illetőleg a pénzbeli letét elhelyezésének évében a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény szerint elszámolt értékesítési nettó árbevétel alapján irányadó értékhez [8. § (7) bekezdés].

A vagyoni biztosítéknak minden időszakban fedezetet kell nyújtania a 10. § (1) bekezdésében meghatározott költségekre, előlegekre, illetve díjakra (azaz az utazáskor szükséghelyzetbe került utasok érdekében teendő intézkedések (pl. hazaszállítás) és a kényszerű tartózkodás költségeire, valamint az előlegre, illetve a részvételi díjra.) Ha a tényleges árbevétel 10%-kal több, mint a vagyoni biztosíték alapját képező árbevétel, az utazási vállalkozó köteles öt munkanapon belül a vagyoni biztosíték összegét a tényleges forgalomnak megfelelően módosítani és ennek megtörténtét haladéktalanul a Hivatalnak igazolni [8. § (9) bekezdés és 10. § (1) bekezdés a)-b) pont].

Mindezek alapján megállapítható, hogy a Rendelet több szempont figyelembevételével határozta meg a biztosíték nagyságát. Az ítélőtáblának kétségei merültek fel, hogy ezen tartalommal megfelel-e az Irányelv rendelkezéseinek. Előzetes döntéshozatalt kért arra nézve, hogy a nemzeti jogalkotó a fenti szabályozással biztosította-e a magánszemélyek megfelelő védelmét az utazásszervezők és utazásközvetítők fizetésképtelenségének esetére.

Az előterjesztett kérelem alapján C-430/13. számon 2014. január 16-án hozott végzésében a Bíróság a Dillenkofer és társai ügyben hozott határozatra utalással hangsúlyozta, hogy az Irányelv 7. cikkének alapvető célja annak biztosítása, hogy a fogyasztók hazaszállítása és az általuk befizetett összegek visszatérítése biztosított legyen az utazásszervező fizetésképtelensége vagy csődje esetén. Emlékeztetett arra, hogy a C-140/97. számú, Rechberger és társai ügyben 1999. június 15-én hozott ítéletében már megállapította, hogy az Irányelv 7. cikke egy eredménykötelezettséget tartalmaz, amely alapján a szervezett utazások utasainak biztosítani kell az általuk befizetett összegek megtérítésére, valamint a hazaszállításukra vonatkozó biztosítékhoz való jogot az utazásszervező fizetésképtelensége esetén, és e biztosíték célja pontosan a fogyasztóknak a bármilyen okból bekövetkező fizetésképtelenség következményeitől való védelme. Sem az Irányelv preambulumbekezdései, sem a 7. cikkének szövege nem tartalmaz olyan utalást, amely alapján az említett cikk szerinti biztosítékot korlátozni lehetne. A nemzeti szabályozás csak akkor ülteti át helyesen az említett 7. cikkben foglalt kötelezettségeket, ha a részletszabályoktól függetlenül a szabályozás eredménye az, hogy a fogyasztó számára hatékonyan biztosítja az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítését és a fogyasztó hazaszállítását az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy a perbeli helyzet annak következtében állt-e elő, hogy a nemzeti jogalkotó által létrehozott rendszer, figyelemmel a biztosíték összegének számítására vonatkozó konkrét részletszabályokra, nem nyújt kellő fedezetet a fogyasztó által befizetett összegek visszatérítésére és az esetleges hazaszállítás költségeire, amennyiben e rendszer strukturális okoknál fogva képtelen figyelembe venni a szóban forgó gazdasági ágazatban bekövetkező eseményeket. Az Irányelv 7. cikkét tehát úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. Az uniós jog megsértése akkor minősül kellően súlyosnak, ha valamely intézmény vagy tagállam szabályozási hatáskörének gyakorlása során nyilvánvalóan és súlyosan megsértette hatásköre gyakorlásának korlátait. Ezzel összefüggésben azon tényezők között, amelyeket a hatáskörrel rendelkező bíróság figyelembe vehet szerepel többek között az, hogy a megsértett szabály mennyire egyértelmű, illetve pontos (a C-392/93. sz. British Telecommunications ügyben 1996. március 26-án hozott ítélet és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

A jelen ügyhöz kapcsolódóan a Bíróság kifejezetten megállapította, hogy az Irányelv 7. cikkével ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely nem eredményezi, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A tagállamoknak nincs semmilyen mérlegelési mozgásterük a tekintetben, hogy az utazásszervező, illetve az utazásközvetítő által a fogyasztó számára nyújtandó biztosítéknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania, ezért azok a szempontok, amelyek célja vagy hatása e biztosíték mértékének korlátozása lenne nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek az említett irányelvből fakadó kötelezettségekkel, így az uniós jog kellően súlyos megsértésének minősülnek, amely a közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása esetén megalapozhatja az érintett tagállam felelősségét.

A fenti iránymutatás alapján az adott esetben abból kellett kiindulni, hogy a K. Kft. nem vitásan a nemzeti szabályozás szerint gondoskodott biztosítékként a biztosítási szerződés megkötéséről. A biztosítási összeg alapvetően a tervezett értékesítési nettó árbevétel adott %-ához igazodott és nem nyújtott fedezetet a fogyasztók részére visszafizetendő teljes összegre, tehát korlátozott volt. A II. rendű alperes megalapozatlanul hivatkozott arra, hogy a nemzeti szabályozás teljes egészében megegyezik nem csupán elveiben, hanem szövegezésében is az Irányelvben foglaltakkal, így nem lehet azzal ellentétes célú és hatású, hiszen a tagállami kötelezettség nem az volt, hogy az Irányelv rendelkezéseit egy az egyben átvegye, hanem az, hogy az Irányelv 9. cikke alapján, olyan rendelkezéseket léptessen hatályba, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az Irányelvnek meg tudjon felelni. Nem elég tehát megállapítani, hogy a biztosítéknak mire kell fedezetet nyújtani, hanem megfelelően gondoskodni kell arról is, hogy ez a biztosíték ténylegesen rendelkezésre álljon és szükség esetén alkalmas legyen arra, hogy abból a fogyasztók valamennyi érintett igénye kielégítést nyerjen. Nem hivatkozhat a II. rendű alperes a Rechberger ügyben tett bírósági megállapításokra sem, hiszen nem jelölt meg olyan „más eszközt”, amellyel egyébként biztosította, hogy a meghatározott költségek és befizetések fedezésére a biztosíték megfelelő legyen.

A biztosíték nagyságára vonatkozóan kidolgozott és a Rendeletben részletezett szempontok tehát összességükben nem vitásan azzal a hatással jártak, hogy a biztosíték mértéke nem volt elégséges a felperesek által befizetett összeg visszafizetéséhez. Az Irányelv nem megfelelő átültetése folytán a II. rendű alperes jogellenes magatartása, továbbá az azzal okozati összefüggésben a felpereseket ért kár megállapítható. Mindezek alapján a II. rendű alperes kártérítési felelősséggel tartozik a felperesek felé figyelemmel arra is, hogy a kimentés körében a szabályozás megfelelőségét nem tudta bizonyítani. Itt utal az ítélőtábla arra, hogy ebben a körben a II. rendű alperest többször is nyilatkozattételre hívta fel (a 2013. február 27-én megtartott tárgyaláson, a Pf.10. sorszámú végzésben, majd rövid úton 2013. május 9-én), de mindannyiszor eredménytelenül. A II. rendű alperes a Bíróság határozatának ismeretében sem hivatkozott olyan tényekre, illetve ezekhez kapcsolódóan olyan bizonyítékokra, amelyek azt támasztották volna alá, hogy az adott helyzetben általában elvárható módon járt el.

Nem hivatkozhat arra sem, hogy a felpereseket ért kárért az utazásszervező iroda felel, mert korábban kettéválasztották az utazásszervezői tevékenységet és az értékesítési tevékenységet, és ilyen módon jelentős mértékben lecsökkentették a jogszabályi rendelkezés alapján kötelező minimális biztosíték mértékét. Ezt a mértéket ugyanis éppen a II. rendű alperes határozta meg, és ha az előadottaknak megfelelően az utazásszervező cégnek ilyen módon lehetősége nyílt a biztosíték lecsökkentésére, az éppen arra utal, hogy a szabályozás nem volt megfelelő. Ennek a felvetésnek azért sincs jelentősége, mert a régi Ptk. 344. §-ának (1) bekezdése alapján ha többen közösen okoznak kárt, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges.

Mindezek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak a II. rendű alperes vonatkozásában hozott ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a fellebbezéssel érintett körben megváltoztatta, és a II. rendű alperest a kereset szerint marasztalta. A Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a felperesek által lerótt illeték és a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) 3. §-ának (2) bekezdése alapján megállapított ügyvédi munkadíjból álló elsőfokú perköltség megfizetésére.

A felperesek fellebbezése eredményre vezetett, ezért a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján köteles a II. rendű alperes megfizetni a részükre a 827.700 Ft fellebbezési illetékből és az IM rendelet 3. §-ának (2) és (5) bekezdése alapján megállapított ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltséget figyelemmel arra is, hogy a perköltség vonatkozásában a felperesek akként kérték a marasztalást, hogy a bíróság az egyetemleges jogosultságuk rögzítésével határozzon.

Budapest, 2014. november 19.