Full text

ÍH 2021.125 DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS KEZDEMÉNYEZÉSÉNEK FELTÉTELEI

Amennyiben egy európai uniós jogforrás EUB általi értelmezését követően mind az uniós jogforrás, mind az azt implementáló magyar jogszabály megváltozik, azonban az uniós jogszabály lényegi tartama ugyanaz marad, akkor a később keletkezett jogvitában nem szükséges ismét az EUB-hoz fordulni előzetes döntéshozatal iránt, a korábbi értelmezés továbbra is irányadó [213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet 8. §; 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 83. §, 372. §].

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 1 423 498 forint kártérítés és ennek 2019. január 22. napjától számított, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatának megfizetésére.

Előadta, hogy közte és egy utazásszervező cég között utazási szerződés jött létre. A felperes a teljes csomagárat befizette, ugyanakkor az utazásszervező a szerződést nem teljesítette, fizetésképtelenné vált, és a befizetett díjat nem fizette vissza. A felperes kártérítési igényét bejelentette az utazásszervező vagyoni biztosítékát nyújtó biztosítónak, amely csupán a befizetett összeg 14,95%-át térítette meg, tekintettel arra, hogy a teljes vagyoni biztosíték nem volt elegendő az összes igény fedezetére. Az utazási csomagokról és az utazási szolgáltatásegyüttesekről, valamint a 2006/2004/EK rendelet és a 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, továbbá a 90/314/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2015/2302/EU irányelv (új irányelv) 17. cikke előírja, hogy a tagállamok biztosítsák, hogy a területükön letelepedett utazásszervezők biztosítékot nyújtsanak arra, hogy az utazók által vagy nevében befizetett teljes összeget vissza tudják fizetni, amennyiben az érintett szolgáltatások teljesítésére fizetésképtelenségük miatt nem kerül sor. Ugyanakkor a magyar állam ezt az irányelvet nem megfelelően ültette át a magyar jogba, és az utazásszervező és -közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet (Korm. rendelet) 8. és 10. §-ai útján nem alakított ki olyan garanciarendszert, amely hatékony védelmet nyújt a fogyasztók számára annak érdekében, hogy az utazási vállalkozó fizetésképtelensége esetén a befizetett részvételi díjat visszakaphassák. A korábban hatályban volt, a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK irányelv (régi irányelv) 7. cikkének értelmezését az Európai Unió Bírósága kimunkálta, ennek körében a felperes hivatkozott a C-430/13. számú és a C-178/94. számú (Dillenkofer) ügyben hozott döntésekre. Az Európai Unió ítéletei alapján a magyar bíróságok is arra a következtetésre jutottak, hogy az irányelv implementálása nem megfelelően történt meg, ezt támasztja alá a BDT 2017.3632 számú eseti döntés és a Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.602/2017/5. számú ítélete is. A felperes előadta, hogy a Korm. rendelet értelmében a fizetésképtelenség esetére előírt vagyoni biztosíték összegét a tervezett értékesítési árbevétel alapján, annak bizonyos százalékában kell meghatározni, ezen korlátozott összeg pedig objektíve nem alkalmas az összes kártérítési igény fedezetére. Így a Korm. rendelet 8. §-a nem megfelelően ültette át az új irányelv 17. cikkét azáltal, hogy hiába írja elő, hogy a vagyoni biztosítéknak minden időszakban fedezetet kell nyújtania a fogyasztó által befizetett összegekre, ha ezt a Korm. rendelet 8. § (3) bekezdése csak meghatározott mértékhez köti, és bár vagyoni biztosíték év közbeni emelésének kötelezettségét a Korm. rendelet 8. § (9) bekezdése tartalmazza, azonban a hazai szabályozás semmilyen ellenőrzési rendszert nem alakított ki, semmi nem kényszeríti arra az utazási vállalkozót, hogy jelentős árbevétel-növekedés esetén valóban megemelje a vagyoni biztosítékot, hiszen a kormányhivatal ezt nem ellenőrzi rendszeresen. Azt, hogy a magyar jogalkotó implementációs kötelezettsége által nem jött létre hatékony garanciarendszer, alátámasztja a felperes esete, hiszen az utazásszervező fizetésképtelenségével a károsultakat ért kár összege 94 000 000 forint volt, amely a 14 160 000 forint vagyoni biztosítéknak mintegy hétszerese.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

Kiemelte, hogy a felperes által hivatkozott korábbi - európai uniós, illetve magyar bírósági ítéletek - a régi irányelv értelmezése kapcsán születtek, azonban a felperes szerződéskötése idején már a 2018. július 1-jén hatályba lépett új irányelv volt irányadó. A Korm. rendeletet a jogalkotó 2018. július 1-től ennek megfelelően módosította, tehát a felperest érintő káresemény bekövetkezésekor hatályos szabályozás eltér attól a szabályozástól, amely alapján az Európai Unió Bírósága és a magyar bíróságok a korábbi döntéseiket hozták. Kiemelte, hogy egy jogszabály akkor lehet jogellenes, ha azt megfelelő autoritású szerv megállapítja, ilyet pedig vagy az Alkotmánybíróság vagy az Európai Unió Bírósága mondhat ki. Jelen esetben azonban a módosított jogszabály kapcsán egyikre sem került sor, így a magyar állam kárfelelőssége nem állhat fenn, hiszen a jogalkotással okozott kár önálló felelősségi alakzatként nem jelenik meg a magyar jogban, a fentiek szerint pedig a hatályos belső jogszabály közjogi kötőereje fennáll. Levezette, hogy a Korm. rendelet 8. §-ának módosított rendelkezései az új irányelvben foglaltaknak mindenben megfelelnek. Az, hogy az utazásszervező vélhetően nem tett eleget jogszabályi kötelezettségének, nem róható az alperes terhére. Vitatta továbbá, hogy ne alakított volna ki megfelelő ellenőrzési rendszert, hiszen a Korm. rendelet 2. §-a alapján kereskedelmi hatóságként Budapest Főváros Kormányhivatala végezte az ellenőrzési tevékenységet. Ugyanakkor a Korm. rendelet hatósági ellenőrzésen felüli, az utazásszervező jogkövető magatartását is feltételező szabályozása összhangban áll az irányelv követelményeivel. Hivatkozott arra, hogy az alperes sem jogellenes, sem felróható magatartást nem tanúsított, emellett a felperes kárát az alperesnek nem kellett előre látnia. A felperes a károsultat terhelő kárenyhítési kötelezettségnek sem tett eleget, miután a felszámolási eljárásba meg sem próbált bejelentkezni. A Korm. rendelet 2018. július 1. napjától hatályos 8. § (3), (4), (5) és (9) bekezdései, valamint a 10. § (1), (3), (5) és (6) bekezdései együttesen biztosítják, hogy az utazásszervező fizetésképtelensége esetén az irányelvben írt garanciális előírások megfelelően érvényesüljenek.

Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1 423 498 forint tőkét és ennek 2019. január 22. napjától a kifizetésig terjedő időre a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamatát.

Megállapította, hogy az új irányelv 17. cikk (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a tagállamok biztosítják, hogy a területükön letelepedett utazásszervezők biztosítékot nyújtsanak arra, hogy visszafizetik az utazók által vagy nevében befizetett teljes összeget, amennyiben az érintett szolgáltatások teljesítésére fizetésképtelenségük miatt nem kerül sor. Ugyanezen cikk (2) bekezdése szerint a biztosítéknak hatékonynak kell lennie, és ki kell terjednie az észszerűen előre látható költségekre. A régi irányelv kapcsán született C-178/94. számú ügyben meghozott ítéletében az Európai Unió Bírósága azt mondta ki, hogy az új irányelv rendelkezéseinek betartásához a tagállamnak minden olyan intézkedést meg kell hoznia, amely ahhoz szükséges, hogy a magánszemélyek megfelelő védelemmel rendelkezzenek az utazásszervező fizetésképtelenségének veszélye ellen. A Korm. rendelet 2018. július 1. napjától hatályos szabályozása több szempont figyelembevételével határozta meg az ehhez szükséges vagyoni biztosíték nagyságát, és az alperesi ellenkérelemben foglaltakra tekintettel azt kellett vizsgálni, hogy ez a szabályozás az új irányelvben foglaltaknak megfeleltethető-e. A korábbi szabályozás tárgyában született C-430/13. számú végzésben az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a régi irányelv 7. cikke eredménykötelezettséget tartalmazott, amely alapján a szervezett utazások utasainak biztosítani kell az általuk befizetett összegek megtérítésére szolgáló biztosítékhoz való jogot az utazásszervező fizetésképtelensége esetén, és ezt nem lehet korlátozni. A tagállamoknak nincs mérlegelési mozgásterük abban a tekintetben, hogy a biztosítékoknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania. A nemzeti szabályozás csak akkor ültethette át helyesen a régi irányelv 7. cikkében foglalt kötelezettséget, ha a részletszabályoktól függetlenül a szabályozás eredménye az, hogy a fogyasztók számára hatékonyan biztosítja valamennyi befizetett összeg visszafizetését. A nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy a jogalkotó által létrehozott rendszer, figyelemmel a biztosíték összegének számítását tartalmazó részletszabályokra, kellő fedezetet nyújt-e. Az új irányelv 17. cikkét figyelembe véve a vezérlő elv ugyanez maradt, azaz a nemzeti szabályozásnak hatékonynak kell lennie, és így az új irányelv 17. cikkét is úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik a fogyasztó teljes anyagi kárpótlását.

Jelen perben abból kell kiindulni, hogy az utazásszervező - nem vitásan - a nemzeti szabályozás szerint gondoskodott a biztosítékról, a biztosítási összeg azonban a Korm. rendeletben foglaltaknak megfelelően a tervezett értékesítés nettó árbevételéhez igazodott, és nem nyújtott fedezetet a fogyasztóknak visszafizetendő teljes összegre, tehát korlátozott volt. Nem fogadta el az elsőfokú bíróság azt az alperesi hivatkozást, hogy a 2018. július 1. napjától hatályos szabályozás eleget tett az új irányelvben foglaltaknak, tekintettel arra, hogy a tagállami kötelezettség nem önmagában az irányelvi rendelkezések megszövegezésének átvételét jelenti, hanem azt, hogy olyan szabályt léptessen hatályba, amely alapján kellő fedezet áll rendelkezésre fizetésképtelenség esetére. A nemzeti szabályozásban a biztosíték nagyságára kidolgozott - Korm. rendeletben szabályozott - szempontok összességükben - nem vitásan - azzal a hatással jártak, hogy a biztosíték mértéke nem volt elégséges a felperes által befizetett összeg visszafizetéséhez. Az utazásszervező elmulasztotta megemelni a vagyoni biztosítékot év közben, ugyanakkor ennek ellenőrzése nem volt megfelelő a kormányhivatal részéről, figyelemmel arra, hogy 2018. július 1. napját követően november 9-ig, azaz több mint négy hónapig minden további nélkül működhetett, csak ekkortól tiltotta el egy évre a felügyeletet ellátó kormányhivatal. A köztes időben tehát az ellenőrzés elmaradásából fakadóan a hatályos szabályozás nem biztosított hatékony védelmet a felperes részére. Minderre tekintettel az új irányelv nem megfelelő átültetése folytán az alperes jogellenes magatartása, továbbá az azzal közvetlen okozati összefüggésben a felperest ért kár megállapítható.

Az elsőfokú bíróság elutasította az alperes előzetes döntéshozatali eljárás iránti indítványát a jelenleg hatályos szabályozás tárgyában, tekintettel arra, hogy mindenképpen megállapítható, hogy az nem biztosít megfelelő védelmet a fogyasztónak, figyelemmel arra, hogy a felperes nem kapta meg a követelését, tehát biztosan nem felel meg az új irányelvben foglalt hatékonyság elvének.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő, amelyben elsődlegesen az ítélet hatályon kívül helyezését kérte a Pp. 381. §-a, 126. §-a, 130. §-a és 131. §-a alapján és azt, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróságot utasítsa új eljárásra, ennek keretében arra, hogy kezdeményezze az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárását, illetve annak eredményétől függően az Alkotmánybíróság eljárását, majd hozzon új határozatot. Másodlagosan az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte.

Előadta, hogy az elsőfokú bíróság ítélete sérti a Pp. 126. §-át, 130. §-át és 131. §-át, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:519. §-át. Minderre tekintettel az ítélet felülbírálatát a Pp. 360. § (1) és (3) bekezdése alapján kérte.

Az alperes - korábbi ellenkérelmét fenntartva - kiemelte, hogy az Európai Unió Bíróságának C-430/13. számú ügyben hozott végzése a jelen perben alappal nem hivatkozható, mivel a Korm. rendelet káresemény időpontjában hatályos biztosítéki rendszere már eltér a korábbi, az Európai Unió Bírósága végzésének meghozatalakori állapottól. A Korm. rendelet módosított garanciális rendelkezései az új irányelvnek való megfelelést mindenben biztosítják, az államot tehát - jogellenes, károkozó magatartás hiányában - felelősség nem terheli.

Álláspontja szerint az új irányelv 17. cikke hazai jogba történt átültetésének hiányossága (jogellenes magatartás mint jogalap) az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárásban hozott, az új irányelvi szabályozás és a felperesi káresemény bekövetkeztekor hatályos belső szabályozás összhangját értelmező döntése és a Korm. rendelet felperesi keresetben kifogásolt jogszabályhelyei alaptörvény-ellenességét vagy nemzetközi szerződésbe ütközését megállapító alkotmánybírósági döntés nélkül nem megállapítható. Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) 267. cikk b) pontja és a Pp. 130. §-a alapján ha olyan kérdés merül fel, amelynek eldöntéséhez szükséges az Európai Unió jogi aktusainak értelmezése, a tagállami bíróság az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezi. Így az elsőfokú eljárásban a bíróságnak is ezt kellett volna tennie, és az eljárást a Pp. 126. §-a alapján felfüggesztenie. Enélkül a felperesi kereset jogalapja körében megalapozott döntés nem hozható.

Ezenfelül előadta, hogy a felperes a perben az alperes jogalkotási tevékenységét kifogásolja, amely azonban nem polgári jogi jogviszony keretében valósul meg, és nem hoz létre az állam és a jogalkotási tevékenységének alávetett jogalanyok között polgári jogi jogviszonyt, alapesetben nem tartozik a Ptk. tárgyi és személyi hatálya alá. Az állam közjogi jellegű tevékenysége polgári perben csak akkor vizsgálható, ha erre a jogalkotó felhatalmazást ad, ilyen a közhatalom gyakorlásával okozott károkért való felelősség. Ugyanakkor nem tartozik ebbe a körbe a jogalkotási tevékenység, azt a törvény nem szabályozza sajátos felelősségi tényállásként. Azonban a jogalkotási tevékenységgel okozott érdeksérelem bekövetkeztekor abban az esetben hiányzik a magánjogi felelősséget kizáró közjogi jogviszony, ha a jogalkotás eredménye nem hordoz közjogi kötőerőt. Ez akkor lehetséges, ha az Alkotmánybíróság az Alaptörvénnyel, illetve nemzetközi szerződéssel való kollíziója miatt megsemmisíti a megalkotott és kihirdetett jogszabályt. Ebben az esetben a jogalkotási aktus közjogilag érvénytelen, kívül esik az állami jogalkotó szervek felhatalmazásának keretein. Ha az ilyen jogalkotói cselekvés valamely jogalanynak vagyoni érdeksérelmet okoz, ez a tény polgári jogi jelentőséggel bírhat. A bíróság jogosult értelmezni és alkalmazni az Alaptörvényt, de nem jogosult jogszabályok Alaptörvénybe, illetve nemzetközi szerződésbe ütközéséről állást foglalni, így a polgári perben eljárt elsőfokú bíróság nem tehette volna meg, hogy a jogszabályok formális követelményeinek megfelelő jogalkotási terméket alkotmányossági szempontból megítélje. Hivatkozott a 11/2020. (VI. 3.) AB határozatra, mely szerint a hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése sérti az Alaptörvényben deklarált jogállamiság elvét.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet per főtárgya tekintetében történő helybenhagyását kérte.

Előadta, hogy az EUMSZ 267. cikk (2) bekezdése szerint csak akkor kell előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni, ha a tagállami bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van az Európai Unió Bírósága állásfoglalására, tehát a szerződés főszabályként a tagállami bíró belátására bízza ennek eldöntését, amelynek során korlátlan mérlegelési jogkörrel bír. Az Európai Unió Bírósága a C-28-30/62. számú Da Costa-ügyben is kimondta, hogy amennyiben egy korábbi, azonos tényálláson alapuló előzetes döntéshozatali eljárásban az adott közösségi jogszabályt már értelmezték, az az előterjesztési kötelezettséget megszünteti, tehát nem állnak fenn az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének feltételei, ha az Európai Unió Bírósága más ügyben hozott ítélete megfelelő eligazítást nyújt a közösségi jogszabály értelmezéséhez (BDT 2009.2157). Az elsőfokú bíróság ezért megfelelően járt el, amikor az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet elutasította, hiszen az új irányelv éppen a korábbi gyakorlat eredményeit emelte jogszabályi szintre.

Nem megalapozott az alperes alkotmánybírósági eljárás kezdeményezése iránti kérelme sem. A felperes ugyanis nem hivatkozott arra, hogy a Korm. rendelet Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközik, pusztán azt állítja, hogy nem alkalmas arra, hogy az új irányelvben előírt hatékony védelmet biztosító garanciarendszert kialakítsa. Az Alkotmánybíróságnak pedig az uniós jogot nem megfelelően átültető jogszabály utólagos normakontrolljára nincs hatásköre. Az Alaptörvény E) cikke az Európai Unió jogának jogforrási jellegét elismeri, ebből következik, hogy az Európai Unió Bírósága gyakorlatában kialakult elsőbbség és közvetlen hatály elve szerint érvényesül az uniós jog a belső jogban. Az Alkotmánybíróság hatásköre szempontjából az uniós közösségi jog nem minősül nemzetközi jognak, azt az Alkotmánybíróság is a belső jog részeként kezeli, ezt kifejtette a 66/2006. (XI. 29.) AB határozatában, a 9/2007. (III. 7.) AB határozatban, továbbá a 61/B/2005. AB határozatában is, vagyis az uniós jog és a magyar jog normakonfliktusának feloldása a rendes bíróságok és az Európai Unió Bíróságának a feladata, és a magyar jogszabályok uniós jogba ütközése önmagában nem alapoz meg alaptörvény-ellenességet. Az alperes által hivatkozott 11/2020. (VI. 3.) AB határozat kapcsán kifejtette, hogy az egyrészt nem egy nem megfelelően átültetett uniós irányelv kapcsán született, másrészt pedig ez a határozat is csak azt fejtette ki, hogy a hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése alaptörvény-ellenes, márpedig az elsőfokú bíróság ilyet nem tett, így az elsőfokú ítélet nem jogszabályellenes.

Előadta, hogy a jogalkotással okozott kár kapcsán alperes által hivatkozottak mellett ki kell emelni, hogy Európai Unió Bírósága a Francovich-ügyben hozott ítéletben kifejtette, hogy a tagállam felelős a közösségi jog neki betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért, ezt a kötelezettségét az EUMSZ 5. cikke is megalapozza. Az Európai Unió Bíróságának gyakorlata három feltétel teljesülése esetén ír elő kártérítési kötelezettséget: (1) az irányelv rendelkezései alapján előírt eredmény a magánszemélyeket jogokkal ruházta fel, (2) e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehet határozni és (3) okozati összefüggés van a jogsértés és a jogsérelmet szenvedett személy kára között. E feltételek fennállása elegendő ahhoz, hogy a magánszemélyek részére közvetlenül a közösségi jogon alapuló kártérítéshez való jog keletkezzen. A felperes hivatkozott továbbá a BDT 2017.3632 számú eseti döntésben foglaltakra is, mely szerint a Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy azért nem szabályozta külön a jogalkotással okozott kárért való kárfelelősséget, mert az így okozott károkért az állam az általános felelősségi alakzat alapján felel, és a károsult az uniós implementációs kötelezettség elmulasztásával okozott kár megtérítését az általános deliktuális felelősség szabályai alapján kérheti a bíróságtól. Tehát a miniszteri indoklás szerint a jogalkotó az uniós jog megsértését az állam és polgára közötti kárkötelmet keletkeztető tényként elfogadta. A Dillenkofer-ügyben hozott ítéletben pedig az Európai Unió Bírósága azt állapította meg, hogy a régi irányelv 7. cikkében előírt eredmény magában foglalja a szervezett utazásban részt vevők számára nyújtandó olyan jogokat, amelyek a szervező és/vagy közvetítő fizetésképtelensége esetén garantálják az általuk befizetett összegek visszatérítését és a hazaszállítást; e jogok tartalma elégségesen azonosítható.

Az alperes fellebbezése nem megalapozott.

Miután a keresetnek helyt adó ítélet ellen az alperes teljes elutasítás vagy hatályon kívül helyezés iránt fellebbezett, annak nem volt a Pp. 358. § (5) bekezdésének megfelelően első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése.

Az alperes elsődleges fellebbezési kérelmében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérte a Pp. 381. §-ában foglaltak alapján. A fellebbezés A), illetve V) pontjaiban foglaltak és a jogszabálysértésként itt megjelölt Pp. 126., 130. és 131. §-a alapján azt lehetett megállapítani, hogy a hatályon kívül helyezés indokaként az alperes arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróságnak az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárását, majd annak eredményétől függően az Alkotmánybíróság eljárását kellett volna az ügyben kezdeményeznie, és az új eljárás kapcsán azt kérte, hogy az ítélőtábla ezen két kezdeményezés elvégzésére utasítsa. Az ítélőtáblának ezért a Pp. 370. § (1) bekezdésére és a 371. § (1) bekezdés d) pontjára tekintettel a hatályon kívül helyezés indokaként az itt megjelölt jogszabálysértések fennállását kellett vizsgálnia.

Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 25. § (1) bekezdése szerint az egyedi normakontroll-eljárást a bíró az előtte folyamatban lévő egyedi ügy elbírálása során akkor kezdeményezi, ha azt észleli, hogy olyan jogszabályt kell alkalmaznia, amely alaptörvény-ellenes. Az EUMSZ 267. cikke szerint pedig a tagállam bírósága akkor kezdeményez előzetes döntéshozatali eljárást, ha a szerződések vagy az uniós intézmények jogi aktusainak érvényessége és értelmezése kapcsán kérdés merül fel az előtte folyamatban lévő ügyben, és a tagállami bíróság úgy ítéli meg, hogy az ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére. A két jogforrás alapján tehát az adott ügyben eljáró bírónak nem kötelezettsége, hanem lehetősége az Alkotmánybírósághoz vagy az Európai Unió Bíróságához való fordulás, méghozzá abban az esetben, ha az ügy érdemi eldöntéséhez alkalmazandó jogszabályt érintő mérlegelése szerint ezekre a lépésekre szükség van, mert az európai uniós jog értelmezésének bizonytalansága vagy az alkalmazott jogszabály alaptörvény-ellenességének lehetősége merül fel. A Pp. 381. §-a az ítélet hatályon kívül helyezését az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése esetére teszi lehetővé, és a Pp. 386. § (2) bekezdés d) pontja alapján ezt követően csak arra adhat utasítást a másodfokú bíróság, hogy az új eljárást perfelvételi vagy érdemi szaktól kell-e folytatni, és melyek a szükséges eljárási cselekmények. Mindebből az következik, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságot nem utasíthatja arra, hogy valamely, az ügy érdemét érintő jogkérdésben milyen álláspontot foglaljon el, ebből pedig következik, hogy nem utasíthatja arra sem, észlelje egy adott jogszabály alkotmányellenességét vagy uniós jogi értelmezési kérdést, és ezért forduljon az Alkotmánybírósághoz vagy az Európai Unió Bíróságához. Ezért az alperes által megjelölt indokokból az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése nem lehetséges.

Amennyiben az ítélőtábla az alperes fellebbezésében fent kifejtetteket osztaná, akkor maga, a másodfokon eljáró bíróság fordulhatna az Alkotmánybírósághoz vagy az Európai Unió Bíróságához. Az ítélőtábla azonban ezt nem tartotta szükségesnek. Álláspontja szerint a rendelkezésre álló jogforrások alapján az ügy megfelelően elbírálható.

Az alperes fellebbezésében és azt megelőzően ellenkérelmében is arra hivatkozott, hogy miután a magyar jogban a jogalkotással okozott kárt külön tényállás nem szabályozza, ezért ezzel kapcsolatos kártérítési felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha az Alkotmánybíróság kimondja, hogy az adott jogszabály Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközik, miután ebben az esetben a jogszabály nem hordozza azt a közjogi kötőerőt, amely a Ptk. 6:519. §-ának alkalmazását kizárná. Ezzel szemben az ítélőtábla rámutat arra, hogy a felperes keresetét nem a Korm. rendelet alaptörvény-ellenességére vagy nemzetközi szerződésbe ütközésére alapította, hanem azt állította, hogy az alapul fekvő európai uniós irányelvet a magyar jogalkotó nem megfelelően implementálta. Az ilyen esetekre pedig az Európai Unió joga írja elő az állam kártérítési felelősségét. Az Európai Unió Bírósága C-6/90. és C-9/90. számú egyesített ügyekben, azaz az ún. Francovich-ügyben arra a következtetésre jutott, hogy az állam felelős a közösségi jog neki betudható megsértésével magánszemélyeknek okozott károkért abban az esetben, ha egy irányelvet nem vagy nem megfelelően ültetnek át a nemzeti jogba, feltéve, hogy (1) az irányelv által előírt eredmény a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, (2) e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehet határozni és (3) okozati összefüggés áll fenn a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között. Az ítélet [41] bekezdése egyértelműen rögzíti, hogy ezen feltételek elegendőek ahhoz, hogy a magánszemélyek számára kártérítéshez való jogot keletkeztessenek, melynek közvetlen alapja a közösségi jog. Az Alaptörvény E) cikk (3) bekezdése szerint az Európai Unió joga - azaz ennek részeként az Európai Unió jogában jogforrási jelleggel rendelkező bírósági ítélet - általánosan kötelező magatartási szabályt állapíthat meg. Látható tehát, hogy a jelen perben érvényesített kártérítési igény nem a magyar jog jogalkotással okozott kár megtérítésére irányuló szabályain, hanem közvetlenül a közösségi jogon alapul. Ebből viszont az következik, hogy ezen felelősség fennállásához nem az adott jogszabály esetleges alaptörvény-ellenességét vagy nemzetközi szerződésbe ütközését kell vizsgálni - ilyet jelen perben a felperes nem is állított -, hanem a fent hivatkozott uniós bírósági döntésben foglalt feltételek fennállását. Így a magyar Alkotmánybíróság Korm. rendelettel kapcsolatos állásfoglalására a perben nincs szükség.

Abban helytálló az alperes hivatkozása, hogy a Francovich-ügyben kidolgozott feltételek fennállásának vizsgálatához adott esetben szükség lehet az Európai Unió valamely jogforrása értelmezésére, amire az EUMSZ 267. cikke alapján előzetes döntéshozatali eljárás keretében az Európai Unió Bírósága jogosult. Nem kell ugyanakkor az Európai Unió Bíróságához fordulni akkor, ha a felmerült kérdés nem releváns az ügy eldöntése szempontjából, a szóban forgó közösségi jogi rendelkezést a Bíróság már értelmezte, vagy a közösségi jog helyes alkalmazása olyannyira nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár (C-283/81. számú CILFIT-ügy).

Jelen esetben a felperes arra hivatkozott, hogy a releváns jogkérdést az Európai Unió Bírósága a C-430/13. számú ügyben vizsgálta, és azt állapította meg a régi irányelv 7. cikkével kapcsolatban, hogy ezt úgy kell értelmezni, hogy a tagállamoknak nincs semmilyen mérlegelési mozgásterük a tekintetben, hogy az utazásszervező által a fogyasztó számára nyújtandó biztosítéknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania, és ellentétes az irányelvvel az a nemzeti szabályozás, amelynek a részletszabályai nem eredményezik azt, hogy a fogyasztó által befizetett valamennyi összeg visszatérítése megtörténjen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A tagállami bíróságok feladata, hogy az érintett tagállam által az említett biztosíték összegének meghatározása érdekében megállapított szempontokat megvizsgálják, és eldöntsék, hogy azoknak a célja vagy hatása korlátozza-e a biztosítékkal fedezett kockázat körét. Amennyiben igen, akkor ezek a szempontok nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek az irányelvből fakadó kötelezettséggel, és az uniós jog kellően súlyos megsértésének minősülnek, ami közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása esetén megalapozhatja az érintett tagállam felelősségét. Ebben az ügyben az Európai Unió Bírósága a magyar Korm. rendelet szabályait vizsgálta, és a döntésben foglaltak alapján a magyar bíróságok rendre arra a következtetésre jutottak, hogy a korábbi magyar szabályozás nem felelt meg a régi irányelvben előírt céloknak. Ugyanis ha az derül ki, hogy az adott utazásszervező a nemzeti szabályozásnak eleget téve gondoskodik a biztosítékokról, ennek ellenére az nem fedezi az utazók által befizetett összegeket, akkor a magyar szabályozásnak egyértelműen az a hatása, hogy az adott biztosíték nem kielégítő, és emiatt a fogyasztók kárt szenvednek (BDT 2015.3283).

Tekintettel azonban arra, hogy 2018. július 1-jétől új irányelv lépett hatályba, és a Korm. rendeletet a magyar jogalkotó módosította - ahogy arra az elsőfokú bíróság helyesen hivatkozott -, jelen eljárásban azt kellett megvizsgálni, hogy akár az új irányelv, akár a magyar jogszabályváltozások teremtettek-e olyan új helyzetet, amelyre tekintettel az Európai Unió Bíróságának a C-430/13. számú ügyben hozott döntése nem tekinthető irányadónak, és ezért akár előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése útján, akár pusztán a nemzeti bíróság értelmezésével a C-430/13. számú ügyben adott uniós bírósági értelmezés félretételének lehet helye.

A régi irányelv 7. cikke azt írta elő, hogy az utazást szervezőnek és/vagy a közvetítőnek biztosítékra vonatkozó igazolást kell nyújtania arról, hogy fizetésképtelensége esetén a befizetett összeget vissza tudja téríteni és a fogyasztót haza tudja szállítani. A 9. cikk (1) bekezdése szerint a tagállamok hatályba léptetik azokat a rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az irányelvnek megfeleljenek.

Ehhez képest az új irányelv 17. cikk (1) bekezdése szerint a tagállamok biztosítják, hogy a területükön letelepedett utazásszervezők biztosítékot nyújtsanak arra, hogy visszafizetik az utazók által vagy nevében befizetett teljes összeget, amennyiben az érintett szolgáltatások teljesítésére fizetésképtelenségük miatt nem került sor, ha pedig az utazási szerződésnek az utasok szállítása is részét képezte, akkor a hazaszállításra is biztosítékot kell nyújtaniuk. A (2) bekezdés rögzíti, hogy ennek a biztosítéknak hatékonynak kell lennie, és ki kell terjednie az észszerűen előre látható költségekre és az utazási csomagok fejében az utazók által vagy nevében befizetett összegekre, figyelembe véve az előlegfizetés és az egyenleg kifizetése, illetve az utazási csomagok teljesítésének lezárása közötti időszak hosszát, valamint az utazásszervező fizetésképtelensége esetén a hazaszállítások várható költségét is. Ezen szabályozás tehát egyáltalán nem tartalmaz mást, mint a régi irányelv 7. cikke, hanem az abban foglalt kötelezettség részletesebb, pontosabb, többek között a C-430/13. számú döntésben is részletezett követelményeknek megfelelő meghatározását jelenti. Ebből következően nincs szükség a C-430/13. számú ügyhöz képest az implementált európai uniós norma értelmezésére, miután az irányelv érdemi tartalma nem változott, így a korábbi értelmezés az új irányelvre is irányadó.

Ezt követően az elsőfokú bíróságnak és az ítélőtáblának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a jelenleg irányadó magyar szabályozás ennek az irányelvnek megfelel-e, azaz az új irányelv 17. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt célokat biztosítja-e. Az ítélőtábla kiemeli, hogy ennek eldöntése már a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik, miután a EUMSZ 267. cikke szerint az Európai Unió Bíróságának nincs hatásköre arra, hogy megállapítsa, egy nemzeti jogszabály az adott uniós jogforrásnak megfelel-e, csak az uniós jogot értelmezheti, így ebben a körben előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése kizárt.

Ebben a kérdésben az ítélőtábla az elsőfokú bíróság következtetésével egyetértett. Megvizsgálva a Korm. rendelet 2018. július 1. előtti és az követően hatályos állapotát, az látszik, hogy a két jogi szabályozás csak igen kis mértékben tér el egymástól, vagyis a magyar jogvédelmi rendszer lényegében nem változott a korábbiakhoz képest.

A Korm. rendelet 8. § (1) bekezdése továbbra is megengedi a garancia biztosításának egyik módjaként a biztosítási szerződés megkötését. A (3) bekezdés szerint külföldre irányuló utazási csomag esetén ennek mértéke ugyanúgy 12%, mint korábban, pusztán a minimumösszeg emelkedett 5 000 000 forintról 7 000 000 forintra abban az esetben, ha az utazás is a szolgáltatás részét képezi. A különbség annyi, hogy főszabály szerint ennek alapja a biztosítási szerződés megkötésének évében december 31-ig elszámolt értékesítésből származó nettó árbevétel, nem pedig - ahogy korábban - az erre évre tervezett árbevétel [bár szükségképpen az új szabályozás esetén is a tervezett árbevétel lesz az alap, miután a (8) bekezdés szerint legkésőbb október 31-ig meg kell kötni a biztosítéki szerződést, márpedig december 31-ig csak tervezett árbevételről lehet szó]. A (4) bekezdés is ugyanazt a szabályt tartalmazza, mint korábban, ha a főszabály szerinti a biztosíték alapja kevesebb, mint a megelőző évben elért vagy a következő évre tervezett nettó értékesítési árbevétel, akkor a legnagyobbra tekintettel kell számolni. A (6) bekezdés szerint ugyanúgy be kell jelenteni a tervezett és a tényleges árbevételt az ellenőrző hatóságnak október 31-ig, illetve május 31-ig. A (7) bekezdésben is változatlanul szerepel az a kötelezettség, hogy május 31-ig a tényleges értékesítés nettó árbevételéhez képest a biztosítékot az utazási vállalkozónak meg kell emelnie. A (9) bekezdés továbbra is leszögezi, hogy a vagyoni biztosítéknak minden időszakban fedezetet kell nyújtania az előleg és a részvételi díj visszafizetésére, és az itt előírt kiegészítési kötelezettség kapcsán is csak pontosítást tartalmaz a jogszabály: korábban a tényleges árbevételhez képest kellett ezt a kiegészítést megtenni, míg jelenleg az utazók által befizetett előlegek és szolgáltatással még nem ellensúlyozott részvételi díjak összege a vetítési alap. Ha ez legalább 10%-kal meghaladja az igazolt vagyoni biztosíték alapjául szolgáló árbevétel összegét, akkor az utazási vállalkozó köteles 7 napon (korábban 5 munkanapon) belül kiegészíteni a biztosítékot, és ezt a kormányhivatalnak igazolni. Tehát lényegében a kiegészítési kötelezettséget előíró szabály sem változott. Az egyetlen valódi újdonság a (12) bekezdés, amely szerint mindezekről az utazási vállalkozónak részletes nyilvántartást kell vezetnie, megőrizni és hatósági ellenőrzés céljából átadni.

Tehát a magyar jogszabály két időállapotának vizsgálata alapján az ítélőtábla nem tudta megállapítani, hogy olyan változás következett volna be a magyar szabályozásban, ami a korábbitól eltérő implementációs szintet jelent. Az ítélőtábla megjegyzi, hogy ebben a körben konkrétumot egyébként az alperes sem adott elő egyik nyilatkozatában sem, pusztán általánosan hivatkozott a jogszabályváltozásra. Így az ítélőtábla arra a következtetésre jutott, hogy az Európai Unió Bírósága a C-430/13. számú végzésében foglaltakhoz képest sem az új irányelvben, sem a magyar jogszabályban nem következett be érdemi változás.

A jelen ügyben rendelkezésre álló tények is azt támasztják alá, hogy nemcsak, hogy nem volt elegendő a biztosíték a felperes követelésére, de a biztosító által adott tájékoztatás szerint a vagyoni biztosíték összege 14 160 000 forint, a jogos kárigények összege pedig 94 696 135 forint volt. Ez olyan jelentős különbség, ami egyértelműen azt mutatja, hogy a magyar szabályozás továbbra sem képes biztosítani, hogy az utazók által befizetett összegek visszatérítése hatékonyan megtörténhessen.

Így jelenleg is azt lehet megállapítani, hogy a Korm. rendelet szabályai összességében azzal a hatással járnak, hogy a magyar jogszabályban meghatározott mértékű biztosíték nem elégséges a fogyasztók által befizetett összegek visszafizetéséhez. Tekintettel arra, hogy az új irányelv egyértelmű jogokat határozott meg a felperes javára, és a megfelelő biztosíték hiányában, ezzel okozati összefüggésben a vagyonában értékcsökkenés következett be, ezért a magyar állam kártérítési felelőssége a Frankovich-ítéletben foglaltak alapján fennáll az irányelv nem megfelelő átültetése miatt.

Az alperes kifogásolta, hogy a felperes a felszámolási eljárásba hitelezőként nem jelentkezett be és nem kísérelte meg a pénzét ott visszaszerezni, így kárát ezzel csökkenteni. Ezzel szemben az ítélőtábla rámutat arra, hogy az Európai Unió irányelvében biztosított védelmi rendszernek pontosan az a célja, hogy a fogyasztónak ne kelljen a hosszas és kétes megtérüléssel kecsegtető felszámolásban érvényesítenie az igényeit, hanem enélkül, közvetlenül a biztosítékból teljes körű kielégítést kaphasson. Ezért a jelen perbeli esetben a kárenyhítés körében a felperes nem volt köteles a felszámolási eljárásban az igényét érvényesíteni, miután a kára pontosan azáltal következett be, hogy a közvetlen biztosítékból történő azonnali kielégítés lehetőségétől esett el.

A fentiek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében - az indokolás kiegészítésével - a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.220/2021/7.)